Szentlélek templom, Győr


Menü


Közlemények
Cursillo lelkigyakorlat
2017.09.17.

Szeretettel várjuk cursilliós lelkigyakorlatainkra!

 
2017. november 15-18.

Ifjúsági cursillo
2017. december 7-10.

adventi lelkigyakorlat
2018. január 18-21.

női cursillo
2018. február 22-25.

férfi cursillo
2018. március 8-11.

nagyböjti lelkigyakorlat

 

Jelentkezési lap>>

 

......................................................


Szentségekhez járulás templomunkban 2017-ben
2017.03.09.

Facebook
2016.08.24.

Ultreya
2016.08.27.

 

Győri Ultreya: 2017. augusztus 26. 10.00

Szeretettel várjuk a jelentkezéseket!

 

Bővebben>>

 

 


Egyházközségi hozzájárulás
2014.03.07.

Kérjük a kedves híveket, hogy az egyházközségi hozzájárulás befizetésével segítsék templomunk fenntartását!

Részletek>>



Templomunk – Karzat mozaik

 

 Sulyok Elemér OSB biblikus magyarázata Tolnay Imre mozaiksorozatához

 

 

 

 

„Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2)

 

 

A hatnapos teremtéstörténet (Ter 1,1-2,4a) ősi szájhagyomány alapján a babiloni fogság (Kr. e. 587–539) idejénrögzült írásos formában. A címben idézett mondat az 1. fejezet 2. versének harmadik tagmondata: „a föld puszta és üres volt, / és sötétség volt a hullámtér színén; / és Isten lelke lebegett a vizek fölött.”
E különös, látszólag elidegenítő verset az első mondat fennkölt hitvallása („Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”) után olvassuk. Az első tagmondat háttereként egy „sivatagi” kép villan elénk. A „puszta és üres” az élettelen, lakatlan térség összefoglaló jelzésére szolgál. Ilyennek ismerte meg a szír–palesztínai kultúrvidék lakója a szomszédos sivatagot. Majd éles váltás következik. A második tagmondatban egy folyóparti ember tapasztalata jut szóhoz: a vizek áradása maga alá temeti a kultúrvidéket, feloldja a létező dolgok értelmes
körvonalait, és felismerhetetlenné teszi őket. Mindkét kép megegyezik abban, hogy szemléletesen érzékelteti a teremtést megelőző állapotot, amit mi mai fogalommal „semminek” nevezünk. Harmadik félversünkkel némileg világosabbá válik az „összkép”. Nem titokzatos őstengerről van szó, hanem „vizekről”. Nem a sötétség időzik fölötte, hanem „Isten lelke” (szele, hatalmas szélvihara) lebeg (csapong) a vizek felett. „Isten lelke”, persze még nem személyes létező, hanem „erő, életerő”, amely mintegy előkészíti az „ősösszevisszaságot” (ahogy Kosztolányi fordítja a görög káoszt), hogy elhangozhasson az első teremtő szó: „Legyen világosság!” (Ter 1,3).

 

A három versmondat szerzője nem irodalmi és vallástörténeti nullapontról indul, hanem néhány közel-keleti mítoszból kioldott kifejezés segítségével az akkor élt ember világképének „nyelvén” írja le Isten hatalmas alkotását. Nem akarja mondani: Isten először pusztát vagy őstengert teremtett, de világos képet sem kíván adni az ősállapotról, mint a Biblián kívüli keletkezéstörténetek (kozmogóniák). De mint konkrétan gondolkodó keleti ember feltételezte: léteznie kellett valaminek Isten hatalmas teremtő alkotása előtt. Mindenesetre tartózkodnunk kell attól, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel szövegünknek, amelyekre az még nem tud válaszolni. Versünkben a hit, és nem a tudomány keresi a szavakat, hogy kimondhassa: a teremtés csodáját annak ellentétéből sejthetjük meg. Ezért beszél először alaktalanságról és feneketlenségről, amelyből „Isten lelke” mindazt kiemeli, ami van, és amely fölött szakadatlanul tartja minden teremtményét. Világunknak és életünknek erre a teremtő, fenntartó akaratra (állandó teremtésre) van leginkább szüksége. Nélküle semmivé válnánk – figyelmeztet bennünket naponta a világosságot felváltó sötétség ritmusa. Ezért könyörgünk így minden este és reggel: „Teremtő Lélek, légy velünk!”

 

 

„Éltető lelket adok belétek, hogy megelevenedjetek” (Ez 37,5)

 

Látomásában (37,1-14) Ezekiel emberi csontokat lát egy völgyben. Az Úr jövendölésre készteti a prófétát, aki
így szól: „Ti kiszáradt csontvázak, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, hogy megelevenedjetek. Ellátlak inakkal és beborítlak hússal benneteket; bőrt húzok rátok, és éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Majd zaj keletkezett, zörgés támadt, s a csontok egymáshoz közeledtek, talpra álltak és a lélek fuvallatára megelevenedtek. Az itt fúvó szellő, szél (lélek) sírokat nyit fel, holtakat kelt életre. Vigasztalást hirdetnek ezek a szavak. Amint Egyiptomban Isten nem engedte elveszni az ősatyákat, úgy most sem hagyja elenyészni népét Babilonban, hanem visszavezeti őket Izrael földjére. Mert Isten akkor is, most is – tehát a legválságosabb helyzetekben – ugyanaz az Isten, aki Mózesnek úgy mutatkozott be: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), aki jelen vagyok - veletek és értetek.
A prófétai kép a Babilonból való szabadulás történeti szemhatárán túl annak reményét is felvillantja, hogy Isten új világot teremt: kiárasztja lelkét minden népre, és megsejteti velük nevének, vagyis kilétének titkát: „megtudjátok, hogy én az Úr vagyok” (Ez 29,28sk). A világ tehát nem a külső viszonyok megváltozása révén újul meg, hanem Isten által, aki eltörli mindazt, ami gonosz, és új szívet s új lelket ajándékoz az embereknek; saját Lelkét adja, hogy parancsai szerint éljenek (36,25-27). Ezek után nem árt beletekintenünk az egyházatyák műveibe, akik közül többen is Krisztus halálának és feltámadásának „előképét” vélték felfedezni a vízióban. Szent Pál Kr. u. 55 körül az első Korintusi levélben közli
a keresztények ősi hitvallását (15,3-5):


„Krisztus meghalt bűneinkért az írások szerint,
eltemettetett,
és föltámadt harmadnapon az írások szerint,
és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek.”


A „csontmező” a kereszt, a „megelevenítés” a feltámadás. Az Atya „kimondhatatlan ujjal” (Babits kifejezésével
élve), szent Lelkének erejével kelti életre Jézust. Húsvét szent eseményében válik bizonyosságunkká: Isten szeret minket. Mégpedig végtelenül és maradéktalanul. Szeretetének nincsenek „hullámtörő gátjai”. Szeretete nem ott végződik, ahol a gyűlölet kezdődik. Sőt, a legerősebb ellenfél, az „utolsó ellenség, a halál” (1Kor 15,26) feje fölött is átcsap. Ha nem így volna, akkor Isten nem szeretne végtelenül, mi több, egyáltalán nem szeretne. A szeretet ugyanis éltet, állandó növekedésre serkent. Mindaz, ami nem szeretet, életet sorvaszt, életet olt ki. Így érthető, hogy szeretet és élet, valamint gyűlölet (bűn) és halál (vö. halálos bűn) rokon értelmű szavak a keresztények szóhasználatában. Az élet és a halál ösvénye előtt állva merünk megkapaszkodni a zsoltáros fohászában: „Uram, Istenem, hozzád kiáltottam s te meggyógyítottál, / Uram, lelkemet kihoztad a halál országából, / s megmentettél attól, hogy a sírba szálljak.” (Zsolt 28,3)

 

 

 Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be” (Lk 1,35)

 

„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” – köszönti Máriát Gábor angyal. A „malaszttal” vagy „kegyelemmel teljes” kifejezés a lorettói litániában többféleképpen jelenik meg („lelki edény”, titkos értelmű rózsa”, „Dávid tornya” stb). De bármennyire poétikusak is a képek, „kimerevített metaforák”, és kevésbé személyesek és dinamikusak, mint az eredetihez hűbb, „kép-telen” köszöntés: „Üdvözlény, kegyelembe fogadott”. Szabadabban így is feloldhatnánk a görög kifejezést: örvendj, aki kegyelt, kedvelt, szeretett, elfogadott vagy. Minden ok megvan a legbensőbb ujjongásra, hiszen Mária lesz a Magasságbeli Fiának édesanyja. Mária menyasszony, akinek nincs házastársi kapcsolata. Ezért tiltakozik szemérmesen – és nem kétkedve – az üzenet hallatán: „Hogyan lehetséges ez, amikor én nem ismerek férfit?” Kár volna, ha elkalandoznánk ennek a „hogyan”-nak értelmezésében. A szövegkörnyezetben ugyanis nem arról esik szó, mintha Mária afelől tudakozódna: mégis miképpen lehetséges mindez. Ő valóban úgy gondolja: mindaz, amit hallott, egyszerűen
lehetetlen és elképzelhetetlen az ő élethelyzetében. Válaszában Gábor angyal elhárítja Mária ellenvetését, és megerősíti az üzenetet. A „rád száll” és „beárnyékol” igék váltókifejezések. A „rád száll” sokszor utal Istennek az emberek ügyébe való beavatkozására. Ezzel ellentétben a „beárnyékol”, érdekes módon, egyedül a színeváltozás jelenetében fordul elő. A szó a találkozás sátrának emlékét idézi eszünkbe, és az Úr dicsőségét, amely betöltötte az egész helyiséget.
Az ígéret alapján nem állíthatjuk, hogy Mária teljesen tudatában lett volna annak a szerepkörnek, amelyet a megváltásban kellett betöltenie. De nem is ebbe az irányba kalauzol bennünket Lukács evangélista, hanem inkább abba, hogy Mária szabadon és tudatosan vállalta az istenanyaságot. „Legyen”-t mondott, ám ez korántsem jelenti, hogy kiváltságos kinyilatkoztatást kapott volna jövőjét illetőleg. Az ő „legyen”-je a hit legtisztább „igen”-je. Ő a legnagyobb, mert ő a legkisebb, az Úr „alázatos szolgálóleánya”. Ő a leggazdagabb, mert ő a legszegényebb, hiszen alacsony sorban született. Ő a kegyelemmel teljes, mert ő a legnyíltabb szívű: „előbb hordozta szívében Krisztust, mint testében” (Szent Ágoston).
Ha tekintetbe vesszük az egész Szentírást, akkor Mária alakjában felszikrázik az a gazdagság, amelyet Isten teremtő szeretete gyűjtött össze benne. S ez a teljesség azután az egyház hitének és vallásosságának történetében pazarul kibontakozott. A II. vatikáni zsinat Egyházról szóló okmányában olvassuk: „Isten úgy határozott, hogy az emberi üdvösség titkát nem nyilatkoztatja ki ünnepélyesen, amíg a Szentlelket ki nem árasztja, Krisztus ígérete szerint. Ezért látjuk az apostolokat Pünkösd napja előtt ’egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkozni az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt’ (ApCsel 1,14). Máriát is látjuk tehát, amint imádkozik és esdekel az ajándékért: a Szentlélekért, aki az angyali üdvözletkor már leszállt reá, mint a Magasságbeli ereje.”

 

 

 

„Megnyílt az ég és a Lélek alászállott reá” (Mk 1,10)

 

„9. Abban az időben eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. 10. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég és a Lélek galamb képében rászáll (és rajta marad). 11. A mennyből pedig ez a szózat hangzott: ’Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.’”
Az 1. fejezetben olvasható szakaszunk jelentősége: Jézus bemutatása. Személyének titkát azonban csak ő maga és Isten ismeri. Megérkezésével beköszöntött a végső idő, Isten eszkatologikus ideje. A 9. vers apokaliptikus fordulatai (pl. „abban az időben” /„azokban a napokban”) nem a profán életrajzírás eszközeivel mutatja be Jézust (számára a nemzeti, biológiai, lélektani és vallási kategóriák elégtelenek). Csupán lakóhelyét említi. De itt sem Názáret a fontos, hanem Galilea, amelynek mindvégig teológiai jelentése van. Noha megkeresztelkedik, mint a többiek – mintegy sorsközösséget vállalva velük –, de hiányzik a bűnvallomás. Ugyanakkor a Jordánban való alámerüléssel, nyilvános működésének kezdetén, szembesül azzal a teméntelen bűnnel, amelyet a megkeresztelkedők maguk mögött hagytak. Már itt magára veszi az emberiség bűnét, amit prófétai jelként is értelmezhetünk, mert különben nem kellene a keresztet vállalnia értünk.
A keresztség után Jézusnak látomásban van része (10.v): látta... E helyütt még hiányzik Máté és Lukács tárgyiasító tendenciája. Sőt Márknál krisztológiai jelentősége van annak, hogy a látomásban csak Jézus részesedik: senki sem tudja – egészen a keresztig – ,hogy kicsoda a názáreti Jézus. Persze, e látomás nem csupán belső, lelki folyamat, nem egyszerűen Jézus lelkében ment végbe valami, hanem Jézus és Isten között. Miután az utolsó prófétai szó elhangzott, most „megnyílik az ég / „meghasadnak az egek”. Az itt szereplő kifejezés mintegy elővételezi az evangélium végén, Jézus halálakor elhangzó igét: „Ekkor a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig.” (15,38). Az „alámerülés” és „a függöny kettéhasadása” a „keretversek” szintjén megrendítő egyszerűséggel jelzi, összegzi Jézus egész életművét.
Az „ég megnyílása” lehetővé teszi a Lélek galambokéra jellemző alárepdesését. „A Lélek leszállása” is a végső idő eseménye a prófétai irodalomban. Mióta nincs próféta, azóta Isten Lelke a mennyben van. S csak a végső időben jön el újra. Tehát Jézusban itt a végső idő, benne van jelen Isten Lelke a földön.
A látomást hallomás értelmezi: Jézus nem más, mint Isten Fia (11.v). A mondat Zsolt 2,7-ből („Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”) és Iz 42,1-ből („a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik”) összeállított idézet. A zsoltár versével Isten a trónra lépő királyt fiává fogadja, adoptálja, s beiktatja hivatalába. A beiktatás rítusában az olajjal való felkenés közvetíti a lélek adományát. Márk evangéliumában azonban nem Jézus istenfiúságának a kezdete a kérdés, hanem nyilvánvalóvá válásának a helye (15,39).
Az idézet második fele kiemeli Jézus istenfiúi rangjának páratlanságát. A „szeretett” s a „gyönyörködöm” („benned telik kedvem”) szavak izajási értelme közel áll egymáshoz. A „szeretett” azt is jelenti: egyedüli, egyetlen. A „gyönyörködöm” tehát így is hangozhatott: „téged választottalak”.
Végezetül figyelemre méltó a mondat hangsúlya: „Te vagy az én szeretett Fiam…”A rámutatás iránya kevésbé visszafelé mutat a keresztségre, hanem előre, Jézus egész útjára, amely a kereszt felé tart: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (15,39).
 

 

Vegyétek, ez az én testem. Ezt tegyétek az én emlékezetemre (1 Kor 11,24)

 

Hétköznapjainkban gyakran tapasztaljuk: magunkra maradva, magányosan élünk, mintha út szélén felejtett építőkövekhez volnánk hasonlatosak. Csak éppen elfelejtett valaki kézbe venni minket, és elhelyezni egy épület egészébe. Családjaink meg mintha „cédulákra” szétesett közösségek volnának. Megint csak hiányzik a kéz, amely a cédulákat ívekké, az íveket pedig újból könyvvé, a családi élet „kapcsos könyvévé” rendezné. Ebben a fizikailag egymás mellett, ugyanakkor bensőleg egymástól távol eső állapotban szólít meg minket Krisztus az Atya nevében: „adódjatok össze”, „legyetek egy!” A szentmise közössége tehát nem önerőből támad, hanem a háromságos egy Isten kegyelméből, amely az együttlévőkből, együtt-emlékező közösséget teremt. Isten népe emlékezeti ünnepén azonban több történik annál, amit az emlékezőtehetség a múltból megidézhet, és fantáziával megjeleníthet. A döntő tényező ugyanis nem az, hogy az ember egy múlt eseményt az emlékezetbe szólít, hanem az, hogy az Úr az ő népét saját jelenlétébe emeli és részesíti üdvösséget szerző cselekedeteiben. Az Úr jelenlétébe emelt keresztény közösség egyrészt visszatekintve emlékezik. Miként a nagyítóüveg a Nap sugarait egy pontba összegyűjti, úgy az eucharisztia is egy órába összegzi Jézus szavait és tetteit, egész életét, személyiségét, az üdvösségtörténetet és a teremtést. Az asztalra helyezett kenyér és bor újra az ember bizonyosságává teszi: amit Isten teremtett, az jó. Mint cseppben a tenger, úgy van jelen a falatnyi kenyérben és a kortynyi borban a teremtés, amelyért csak dicséretet mondhatunk és hálát adhatunk. A dicséret és a hála légkörében válik láthatóvá a bűn valósága, az ember esendősége, amely bánatra és megtérésre ösztönöz.
Minthogy test és vér az egész embert jelenti, ezért az asztal kenyere és bora Jézus Krisztus egész egyéniségére emlékeztet. Felragyog előttünk Krisztus, akit évszázadokon keresztül várt az emberiség, aki a Boldogságos Szűztől született, s akinek halálát hirdetjük. Kiváltképpen emlékezetesek azok a tettei, amelyekre a kenyér és a bor jelenvalósága utal. A kenyér felidézi bőkezűen osztó mozdulatát, amellyel az elfáradt, éhes tömegnek kenyeret és halat adott (Mk 6,34-44). A bor feleleveníti ajándékozó kedvét, amellyel a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta (Jn 2,1-12). A kenyér és bor rámutat emberi rosszallást is vállaló merészségére, amellyel elfogadta a vendégségbe szólító invitálást. Megelevenednek étkezései Zakeussal, Lévivel, a bűnösökkel, tanítványaival, az emmauszi útitársakkal, hogy így a legegyszerűbb nyelven fejezze ki: elfogadja az embert, de leginkább a bűnösöket s az elveszetteket. Felejthetetlenül emlékezetbe vésődnek azok a szavai is, amelyek ezeken az ebédeken és vacsorákon hangzottak el, mint az irgalom és a bűnbocsánat igéi. Tettei közül elsősorban az utolsó vacsorára emlékezünk. Arra, hogy Jézus az időrendet megbontva kereszthalálának és föltámadásának gyümölcseit kiosztotta apostolainak, hogy azután az időn felülemelkedve a szentmisében minden kor minden emberének felkínálja. Életének, halálának és feltámadásának a gyümölcse pedig önmaga odaadása, más szóval a mindhalálig való szeretet az Atya és minden ember iránt.
A kenyér és bor különállása pedig Krisztus testének és vérének elkülönülésére, a kereszthalálra emlékeztet, amelyben Jézus önmagát teszi oda Isten és az ember között tátongó szakadékba. Jézus végérvénnyel a kereszten lett Út, Igazság, Élet. Út, mert csak Általa, Igazság, mert csak Vele és Élet, mert csak Benne van érkezésünk a Szentlélek által az Atyához. A figyelem nemcsak hátra tekint, hanem előre is, a végidőkre. „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

 

 

 

 „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22)

 

Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvasunk, hogy Jézus „miután felemeltetett az Isten jobbjára, elnyerte az Atyától, majd kiárasztotta a megígért Szentlelket” (2,33). Lukács úgy gondolja: Jézus csak a föltámadás és a mennybemenetel után részesedett a Lélek teljességében. Az idézett versből azt is megtudjuk: a Föltámadott nem tartja magánál a Lelket, hanem odaadja tanítványainak, miként földi életében is önmagát ajándékozta övéinek.
A Lélek kiáradása a zsenge kereszténység minden megnyilatkozását érinti. Átöleli az élet széles területét: a rendkívüli ajándékoktól, mint csodatettektől, gyógyításoktól, prófétálástól, nyelveken szólástól a karizmákon, vagyis a közösség javára és szolgálatára adott kegyelmeken át egészen a Lélek észrevétlenül érlelődő „gyümölcsei”-ig: szeretetig, örömig, békességig, türelemig, kedvességig, jóságig, hűségig, szelídségig, önmegtartóztatásig (vö. Gal 5,22).
Az újszövetségi írások szerint a Lélek kiáradása a keresztények körében nem egyszeri, látványos esemény lehetett, miként az Apostolok Cselekedeteinek tudósítása (2,1-41) sugallja, hanem már jóval Pünkösd előtt elkezdődött (vö. Jn 20,22). Persze, joggal eltűnődhetünk azon, vajon az első keresztények, mikor is ébredtek annak tudatára, hogy elnyerték a Lelket. Gyaníthatólag éppen Pünkösd rendkívüli eseményeinek „gyújtópontjában”. Fölismerésükké vált: Jézus úgy ment el tőlük, hogy a Lélek által közelebb került hozzájuk. A Lélek megtapasztalása már elkezdődött. A keresztre feszített és föltámadt Jézus a Lélek által működik. „Nem merek […] beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam […] a Szentlélek erejében” – vallja Szent Pál (Róm 15,18sk). És a Lélek erejében válhatunk hasonlókká Krisztus képmásához is (vö. Róm 8,29). Nem a Lélek működik Krisztus által, hanem fordítva: Krisztus tevékenykedik a Lélek által. A Lélek úgy kötődik Jézushoz, hogy minden megnyilatkozása rá vonatkozik. Ő az, aki megeleveníti szavait és tetteit, szavatolja örök időszerűségét és maradandó jelenlétét.
A föltámadt és mennybement Jézus a Lélek által ér el bennünket. Az Újszövetség alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten és Krisztus Lelke ihlet minket, amikor a keresztre feszített Jézusban felismerjük a megdicsőült Urat (vö. 1Kor 12,3). A Lélek ugyanis, megkapaszkodva a hit legkisebb felületén is, azon fáradozik, hogy Krisztushoz kalauzoljon minket.
Ugyancsak a Lélek késztetését ismerhetjük föl magunkban, ha szívünk nyiladozni kezd az Atya előtt, hogy kikívánkozhassék belőle mindaz, ami benne van. Szent Pál írja: elnyertük a „fogadott fiúság”-ot. Mivel pedig fiak vagyunk, az Atya elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4,6). Nem a „szolgaság lelkét” kaptuk (Róm 8,15), hogy ismét féljünk, hanem a föltétlen elfogadásét és védettségét. Ezzel egy időben felebarátaink előtt is nyitogatja szívünket. Arra ösztönöz, hogy ki-ki a maga ajándékával „az egyház épülésére” szolgáljon (1Kor 14,12). Arra indít, hogy „kötelékben repülve” „életre és békére” (Róm 8,6) törekedjünk, miközben megteremti a cselekvő szeretet közegét, amelyben egymást szolgálhatjuk, és egymás terhét hordozhatjuk (vö. 1Koe 13.f. és Gal 5,13-6,2).
Ahol az élet (Róm 8,2) a szeretet (Róm 5,5 és a szabadság (2Kor 3,17 Lelke munkálkodik, ott a föltámadt és mennybement Jézus már jelen van, jóllehet olyan világban élünk, amelyben mintha még az erőszak és halál garázdálkodna. De nem kell aggodalmaskodnunk… „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22).

 

 

 

„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19)

 

Galileában Jézus egy hegyen találkozik tanítványaival. Az út elején hegyen tanított az írástudókét és a farizeusokét felülmúló igazságosságról (5,1). Az út végén ismét hegyen tartózkodik, és útmutatást ad övéinek s majdani követőinek: mit tegyenek a világ végéig. A tizenegy tanítvány körülveszi a Mestert, a maroknyi nyáj a pásztort. Amint meglátják, térdre esnek, és imádják őt. Egyszer már megtették ezt. Amikor Jézus a vízen járva a világ elemeinek Uraként nyilatkoztatta ki magát, a bárkában leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!” (14,33). Halála és feltámadása után minden hatalmat megkap az Atyától mennyben és földön. A bűnök bocsánatának (9,6), a tanításnak (21,13), a gyógyításnak és az ördögűzésnek hatalmán túl övé lesz a korlátlan teljhatalom („minden hatalom”, „minden nép”, „minden nap”), amely a dicsőségben újra eljövő Emberfia és az élőket s holtakat ítélő Bíró szerepkörét is magában foglalja. Fennkölt megállapítása ez a messiási uralomnak, amelyet az Atya adott neki, s amelyet most maga is kijelenthet.
Jézus szavainak veleje a tanítványoknak adott parancs: „Tegyetek tanítványommá minden népet.” Egyetlen nép sem kivétel, még a „megátalkodott” Izrael sem. Ennek a világra szóló küldetésnek kétféle módon kell megvalósulnia: a keresztség és a tanítás által. A különös sorrend azt sugallja: a keresztség – még ha szükséges is – önmagában nem elégséges; az utóbbinak ugyanis a tanítást feltételező élet(vitel)ben kell hitelessé válnia. A kettő együtt tesz bárkit is Jézus tanítványává.
A megkeresztelkedők, akik fölött elhangzik az Atya neve, a végidők ajándékában, az istenfiúságban részesülnek. A keresztségben Isten fiaivá lesznek, és mint ilyenek, fiakként kell élniük: „Ti tehát tökéletesek legyetek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (5,48). A Fiú nevének említése pedig életegységet teremt a Fiúval. Ettől kezdve érvénybe lép: amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tesztek, velem teszitek, mivelhogy a legkisebb is testvér a testvérek között a Fiúban, Jézus Krisztusban (vö. 25,40). A Lélek nevének kiejtése meg a Lélekből való részesedést jelenti. Ezért mondja Jézus: „Mikor bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek” (10,19).
Mindarra meg kell tanítani a megkeresztelteket, amit Jézus megparancsolt. S a „parancsolat”-ot rendre megtaláljuk Máté könyvében, elsősorban a hosszabb beszédekben, amelyek tanítványságról, Isten akaratáról,
„az igazság útjáról” (21,32) szólnak. Ez a világméretű küldetés azonban korántsem emberi vállalkozás és teljesítmény. A tanítványok nincsenek magukra utalva, erőtlenségüknek kiszolgáltatva. Evangéliumát Máté
Jézus ígéretével zárja: veletek vagyok. Húsvét és pünkösd után a Lélek által olyan Istent ismerhetünk fel, aki
velünk van mindennap a világ végéig; nemcsak a kenyértörésben, hanem mindenkor és mindenütt (utcán és
munkahelyen), ott is, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében (vö. 18,20).

 

 

Nemcsak értük könyörgök, hanem azok ért is, akik szavukra hinni fognak.

Legyetek mindnyájan egy.” (Jn 17,20)

 

Közös keresztény hitvallásunkban a Szentlélekbe vetett hit megelőzi a „hiszem a katolikus Anyaszentegyházat” vallomását. Nem véletlenül, hiszen megtanultuk, hogy az utóbbi a Lélek ajándéka – a maga egységében és különbözőségében. Persze nem abban az értelemben, hogy az egyházak különböző tanait és hagyományait ugyanazzal az érvénnyel „mozaikszerűen” egymás mellé helyezzük. Ez a szándék önelégültségre vallana, melytől egyetlen egyház sincs eleve megkímélve. Az ilyesfajta fúzió csak zavart és rendetlenséget idézne elő, de semmiképp sem békességet és megnyugvást.

Az Apostoli Hitvallás alapján – katolikusok és protestánsok – közösen hisszük az „egy, szent, katolikus (egyetemes) egyházat”, még ha más-más hangsúllyal is. Ám végzetesen tévednénk, ha azt gondolnánk: e hit beteljesülésének már „boldog birtokosai” vagyunk. Nem vagyunk birtokosok, hanem csak sáfárai vagy inkább várományosai. Mindnyájan zarándokúton haladunk egy olyan „egy, szent, katolikus (egyetemes) és apostoli egyház” felé, amelynek megreformálása nemcsak a XVI. századi hitújítók ügye volt,
hanem mindnyájunké – ma is. Az útitársak bizalmával bátorítanunk kell egymást, hogy Jézus Krisztus evangéliuma és testvéreink hittapasztalata kölcsönösen gazdagíthasson bennünket. Csak ha megértjük Jézus Krisztus egy- és soknyelvű Lelkét, „aki ott fú, ahol akar” (Jn 3,7), érhetünk célba. És ez a célba érés nem a sokszínű karizmák ingatag egyensúlyával, mintegy kompromisszumával valósulhat meg, hanem a különböző ajándékok nagylelkű szétosztásával.
Ha imént kompromisszumot emlegettünk, eszünkbe juthat e latin szó klasszikus jelentése: „cum-promitto”, azaz „együtt ígérni valamit, együtt ígérni valamit valakinek.” Igen, a szó utóbbi értelmében törekedhetünk kompromisszumra: együtt megígérjük – nem a minimalizmus, hanem a maximalizmus jegyében –, hogy ki-ki saját karizmáját megosztja a másikkal. Ha erről lemondanánk, reménytelenekké válnánk. Alábecsülnénk az „egy, szent, katolikus (egyetemes) és apostoli egyház” látható egységéért mondott szüntelen imádság erejét, és csak a világ gyanúját erősítenénk: nem vagyunk szavatartók. Így mindent latba kell vetnünk. Tisztán kell látnunk: Krisztus gondolata a sokszínűség, nem az egyformaság, még kevésbé a szakadás. Ezért könyörög értünk Jézus: „Legyenek mindnyájan egy.”

 

 

"Gyertek Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot.”

(Mt 25,34)

 

 

Máté szerint Jézus utolsó nagy beszédében az utolsó ítéletről szól. „Mikor eljön dicsőségében az Emberfia, s vele mind az angyalok, helyet foglal dicsőséges trónján.” (25,31). Aki utolsó volt az emberek között, első lesz, aki a legkisebb volt, a legnagyobb lesz, aki megalázta magát, felmagasztaltatik. Aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, most igazságot szolgáltat. Aki a kereszt alatt talpalatnyi földet sem vallhatott a magáénak, most örökségül kapja az egész földet és minden nemzetet. Ő pedig, akárcsak Ezekiel próféta pásztora, szétválasztja a nyájat. A juhokat jobbjára, a kosokat meg baljára állítja. Jézus utolsó beszédében mindaz beteljesedik, amit már első beszédében mondott. Két út van: az egyik széles, a másik keskeny, két kapu van: az egyik szűk, a másik tágas. Két fa van: az egyik termékeny, a másik meg terméketlen. Két száj van: az egyik csak azt hajtogatja: „Uram, Uram”, a másik pedig úgy szól, hogy egyben cselekszik is. És két ház van: az egyik fövenyre épült, a másik viszont sziklára. Már a kezdet kezdetén, Jézus nyilvános működésének elején két lehetőségről esik szó.
Minden reggelünk ezzel a két eséllyel köszönt ránk. És nekünk naponként választani kell. S ha ebben a helyzetben nem engedjük, hogy becsapjon a világ, netán a reklámok fogyasztási kényszerével, akkor nem tévesztjük el a végső találkozást, hanem örömmel fogjuk hallani az Emberfia hangját: „Gyertek Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot…”
De jó tudni: ha úgy döntünk, hogy a szűk kapun lépjünk be, hogy a keskeny úton haladjunk előre, hogy jó gyümölcsöt teremjünk, hogy nem csak ajkunkkal valljuk meg az Urat, hanem cselekedeteinkkel is, ha sziklaalapon építkezünk, és hogy végül a juhok közé számoltassunk, az annak köszönhető, hogy Jézus nem hagy magunkra. Minden félreértést kizárva kijelenti: a szűk kapu, a keskeny út, a jó gyümölcs, az igaz száj, a sziklaalap s a királyi jobbja mellett elkészített „hely” a felebaráti szeretet szóképei. Azé a szereteté, amely megkeresi az elveszettet, bekötözi a megsérültet, ápolja a beteget és őrködik az egészséges fölött.
Aki szereti embertársát, az nem magát legelteti, kövér legelőket keresve mai társadalmi és erkölcsi eresztékeiben kilazult világunkban, hanem gondját viseli övéinek, háza népének, saját nyájának. Nem arra törekszik, hogy a szerényebbet, az ügyefogyottabbat háttérbe szorítsa, hanem hogy embertársa boldogulását szolgálja. Jézus afelől sem hagy kétséget, hogy aki embertársa mellett dönt, az ő mellette dönt. Mert ő teljes közösséget vállal a segítségre szorulóval. Nem úgy, hogy mögötte eltűnik a nyomorúságban szenvedő ember, hanem úgy, hogy benne felragyog az ő személye. Minden ilyen ember ugyanis egy az ő „legkisebb testvérei” közül.
Ha a felebaráti szeretetnek ezt az útját járjuk, mondhatnánk „királyi útját”, akkor az Emberfiával – még mielőtt eljönne angyalaival az ítéletre – már most találkozunk, és megtapasztaljuk, amit Nagy Szent Leó mondott: Segíts társadnak, és meghallod, hogy Krisztus mond köszönetet.”

 

 




Karzat mozaik menüpont almenüpontjai:

Tolnay Imre kommentárja

Évezredes technikával a XXI. században – a győri Szentlélek-templom karzatívének mozaikjáról Óriási kihívás volt számomra, hogy egy hatalmas falfelületre, kilenc részből álló, de összefüggő üvegmozaik terveit elkészítsem...

Alpha és Ómega

Hildeberd de Lavardin Alpha és Ómega Alpha s Ómega, nagy Isten, Héli, Héli, én Istenem! Kinek szeme mindent-tudás, erőd mindentbíró csudás, kinek léted a legfőbb jó, s műved minden, ami még jó. Minden...







Misék rendje

Hétköznap:  18.00 (csütörtökönként szentségimádással)

Szombat: 18.00

 

Nyári időszámítás

 

Vasárnap: 7:00; 8:30; 10:30, 17:00; 19:00 

 

Téli időszámítás

 

Vasárnap: 7:00; 8:30; 10:30, 16:00; 18:00

 

 



vetítő